Otthonunk Kőbánya 3. számában interjút készítettünk az azóta bronzéremmel gazdagodott Hajmási Éva paralimpikonnal – Nagyon büszkék vagyunk az elért sikerekre, így most közöljük a vele készült interjút.
Hajmási Éva egy közlekedési baleset során veszítette el az egyik lábát 21 éves korában. Az őt ért súlyos traumával egyértelműen a sportnak köszönhetően volt képes megbirkózni. Az augusztus 24-től szeptember 5-ig tartó tokiói paralimpián a kerekesszékes vívók egyéni és csapatversenyén is drukkolhatunk a kőbányai Törekvés SE színeiben induló sportolónkért.
– A COVID a paralimpikonok elé is komoly akadályokat görgetett az elmúlt másfél évben. Hogy vészelték át ezt az időszakot?
– Nehéz volt, de örültünk, hogy csak csúsztatták, nem pedig törölték az olimpiát és a paralimpiát. Megpróbáltunk pozitívan állni a dologhoz, úgy felfogni, hogy kaptunk még egy évet a felkészülésre.
– Felmerült-e esetleg valamelyikükben, hogy búcsút int az élsportnak?
– Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen egyikünk sem idős még. Ráadásul rengeteg energiát fektettünk már a felkészülésbe, emiatt sem jutott eszünkbe a visszavonulás.
– A karantén alatt az ép versenyzők is nehezen tudták megoldani az otthoni edzést. Az önök esetében hogy lehetett ezt kivitelezni?
– A hangsúly elsősorban az erőnlétre helyeződött, de természetesen a vívás sem került teljesen háttérbe. Abból főztünk, amink volt: hazavittünk szúrópárnát és fegyvert, ezek segítségével edzettünk két hónapon keresztül. Nyáron, ahogy engedélyt kaptunk és megnyitották az egyesületeket, azonnal mentünk vissza a terembe, kezdődhetett az alapozás, iskolázás. Nagyon vártuk ezt a pillanatot, de bevallom őszintén, jól esett az a kis pihenő.
– Idő közben félbeszakadt a versenyszezon is. Ez hogy érintette önöket?
– Sokkal nehezebben viseltük, mint azt, hogy nem tudunk normálisan edzeni. Márciusban Brazíliában lett volna egy világkupa versenyünk, májusban pedig Budapest adott volna otthont az Európa bajnokságnak, de egyikre sem került sor végül. Főleg az utóbbit sajnáltuk, hiszen a hazai pályán való versenyzés óriási löketet adott volna mindannyiunknak.
– Nem tartottak attól, hogy a történelem megismétli önmagát, és 2021-ben is lefújják a versenyek versenyét?
– Én speciel féltem attól, hogy az olimpián történik valami, ami miatt úgy döntenek, hogy törlik a paralimpiát, de jól sikerült a főpróba, kiválóan kezelték a helyzetet mind a versenyzők, mind a szervezők. Persze még számtalanszor tesztelni fognak bennünket, de bízunk benne, hogy nem lesz gond. A Sportkórházban beoltottak minket, úgyhogy védettek vagyunk, amennyire pedig lehet, vigyázunk magunkra. A felkészülés utolsó időszakában még a családtagjainkkal való találkozások számát is minimálisra csökkentettük.
– Hamar megszokták Tokiót?
– Az érkezés és a versenyek közötti időszak akklimatizációval telt. Szükség volt erre, mert én például észrevettem magamon, hogy amikor Keleten van verseny, nagyon nehezemre esik felkelni, délutánonként pedig mindig fáradtnak érzem magam. Azt mondják, ahány óra az eltérés, annyi napra van szükség az átálláshoz. Annak az időnek tehát, ami rendelkezésünkre állt, elegendőnek kellett lennie.
– Milyen reményekkel száll versenybe?
– Úgy érzem, hogy most állt össze egy egésszé az elmúlt 10-11 évben megszerzett tudás. Rióba még zöldfülűként utaztam, Tokióba viszont az aranyért megyek, ez nem titok. A csapat sikerében is bízom persze. Koreában vébét nyertünk, ráadásul úgy, hogy nagyon rossz ágat kaptunk, Kínával kezdtünk a négybe jutásért. Az a győzelem óriási erőt adott nekünk, elhittük, hogy nincs lehetetlen. Úgyhogy én azt mondom, ha egységesek leszünk és mindenkinek jó napja lesz, bármi megtörténhet.
– Ezek szerint nincs bérelt helye a dobogón az aktuális világbajnokoknak?
– Természetesen van papírforma, de az, hogy az adott napon éppen hogy vív az ember, sok mindentől függ.
– Mit jelentett önnek a sport tíz évvel ezelőtt és mit jelent most?
– A balesetem előtt több évig karatéztam, de azt még gyerekfejjel űztem. A balesetem után egy egészen más világba csöppentem. A Törekvés az egyik legeredményesebb egyesület Magyarországon, itt profi szinten sportolunk, napi két edzésünk van. A sportnak élek, ez a szenvedélyem, ez a munkám, ami sok mindent ad, de sok mindent várok is tőle.
– A magyar delegáció egyik legnépesebb csoportja a vívóké. Mi lehet az oka, hogy a parasportok közül ez az egyik legnépszerűbb itthon?
– Elsősorban Szekeres Pali. Ő az első ember a világon, aki az olimpiai és a paralimpiai játékokon is érmet szerzett. Úttörő volt Magyarországon, neki köszönhető, hogy sikerült ilyen hamar bejáratni ezt a sportágat itthon. Emellett adott a kiváló szakmai stáb és a technikai feltételek is. Nagyon jó mestereink vannak, akik képesek átadni nekünk azt a hatalmas tudást, amivel rendelkeznek. Az edzőmnek, Beliczay Sándornak Pásztor Flóra személyében az olimpián is indult tanítványa. Munkáját többször is elismerték már rangos kitüntetéssel. Legutóbb Kőbánya díszpolgárává avatták.
